A fejlődő országok évtizedek óta küzdenek azért, hogy hozzáférjenek a Nyugat számára biztosított technológiához. Most a nyugati technológiai guruk és a vállalatok a fejlődő országokhoz való hozzáférésért küzdenek. Számtalan séma létezik, amelyek célja a számítástechnika kiterjesztése a világ minden sarkára, és egyik sem ugyanabból a Rough Guide-ból olvas.
A feltörekvő országokban óriási a számítástechnika lehetősége. Az Internet World Stats adatai szerint csak 33 millió afrikai webfelhasználó van a közel egymilliárdos lakosságból – ez a penetráció mindössze 3,5%. Még Ázsiában is, amelynek hatalmas internetes lakossága megközelíti a 400 milliót, és eltörpül az összes többi régióhoz képest, csak 10%-os a penetráció. Nem csoda, hogy a filantrópok szorgalmazzák azokat a lehetőségeket, amelyeket a technológia kínálhat a bolygó legszegényebbjei számára, miközben a világ számítástechnikai óriásai nyáladznak egy ilyen hatalmas, kiaknázatlan piac ötletétől.
Következésképpen a feltörekvő nemzetek számítógép-ellátása ideológiai harctérré vált. Egyrészt jó szándékú jótékonysági szervezetek és szervezetek serege, akik szívesen szállítanak technológiát a fejlődő országok számára, feltéve, hogy ez segít a kedvezményezetteknek kilábalni a szegénységből csapda. A másikon pedig az ismert multinacionális óriáscégek – Intel, Dell, Microsoft és mások –, akik fapados berendezéseket és szoftvereket tolnak be ezekre a piacokra, hamis várakozással.
Melyik megközelítés jobb? A filantrópok követelhetik az erkölcsi csúcsot, de vajon a régi, újrahasznosított PC-k vagy új, alacsony fogyasztású modellek küldése segít-e áthidalni a technológiai szakadékot, vagy egyszerűen kiszélesíti azt? És bár a nagyvállalatok kiváló felszerelést kínálnak, vajon a piaci erők arra ösztönzik-e a digitálisan rászorulókat, hogy felzárkózzanak a Nyugathoz, vagy nyitva hagyják őket a kizsákmányolás előtt? Lehet, hogy a fogyasztók nem is akarnak PC-ket; a mobiltelefónia rohamos megjelenése a harmadik világban feleslegessé teheti a hagyományos PC-ket.
Digitális misszionáriusok
A harmadik világ segélyezése nem újdonság, de míg az élelmiszerek és a gyógyszerek a hagyományos ellátások, a jótékonyság új hulláma elektronikus. Az árva Vincent Amukumbi számára a Computer Aid által adományozott újrahasznosított PC-k lehetőséget adnak arra, hogy kiszabaduljanak a szegénységi csapdából. A számítógépeket az Egyesült Királyságból küldték, és ezek az első számítógépek, amelyeket a gyerekek az iskolájában – a kenyai Our Lady of Fatima Középiskolában – láttak. Vincentnek három testvére van, de kénytelenek a nagyszüleinél lakni, mert Vincentnek „nincs pénze az alapvető szükségleteik ellátására” – mondja. „Éppen ezért nagyon keményen dolgozom, hogy jó jövőt teremtsek nekik, informatikával szeretnék foglalkozni, amikor befejezem az iskolát, ezért elengedhetetlen a számítógép használatának lehetősége.”
A Computer Aid 80 000 számítógépet adományozott 107 országnak, és csak egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek a lehető legtöbb hasznos élettartamot kisajtolják a hardverből. Ha az évente leállított 10 millió PC-ből csak többet adományoznának, a digitális megosztottság sokkal kevésbé lenne ijesztő – állítja a jótékonysági szervezet. A kritikusok szerint az ilyen rendszerek egyszerűen lehetővé teszik a Nyugat számára, hogy régi gépeket dobjon le a harmadik világra, ami mérgező hulladékot hagy maga után, de a Computer Aid International vezérigazgatója, Tony Roberts tagadja az állítást. „Az általunk szállított számítógépek még három-négy évig jók” – mondja. „Mindegyik tökéletesen használható, és emberek ezreinek és civil szervezeteknek adnak olyan számítógépeket, amelyekkel egyébként nem rendelkeznének, mi pedig nulla hulladéklerakó-politikát folytatunk.”
A legambiciózusabb számítástechnikai jótékonysági projekt egy ember azon elképzeléséből fakad, hogy a bolygó minden gyermeke kezébe adjon egy laptopot. Amikor a Massachusetts Institute of Technology Media Lab alapítója, Nicholas Negroponte először vetette fel az One Laptop koncepcióját Per Child (OLPC) elvetették, mint fantázia, de két év telt el, és az első modellek elindulnak a gyártásból vonalak. A Negroponte rendszere ahelyett, hogy közvetlenül a végfelhasználóknak értékesítené, a méretgazdaságosság garantálása érdekében a kormányok egymillió darabos tételt vásárolnak. Ez komoly befektetést igényel, jelenleg 138 millió dollárnál kezdődik, ami hatalmas összeg a fejlődő országok számára. Mindazonáltal az OLPC-séma utódját, az XO-t már felkapták olyan országok, mint Líbia és Ruanda, és több más országban is komolyan fontolgatják.
